„Áldjon meg az »allgemeiner« isten - sóhajt fel Arany 1850-ben, Jókainak írott levelében ha ugyan jóravaló magyar embert megáldhat, kinek olim saját istene volt!" E fájdalmasan ironikus mondatban szétbogozhatatlanul összefonódik az „allgemeiner", a nemzeti hagyományokra fittyet hányó osztrák uralommal szembeni ellenérzés s a szégyenkezés - ahogy Arany László mondta - a „privát isten"-be vetett egykori naiv hit miatt. De talán valami más is kihallik belőle. Talán a szubjektumról és objektumról még mit sem sejtő „népi tudalom" ősi igazsága iránti leküzdhetetlen vágy színezi oly fájdalmasra az iróniát.
A „magyarok istene" természetesen csak egyik áldozata volt annak a tudattörténeti folyamatnak, amely sokévszázados fejlődés után a pozitivizmusban csúcsosodott, és Nyugat-Európa meghódítása után a magyar költészetet is hatása alá vonta (hatása ráadásul összeadódott a szabadságharc leverését követő dezillúzió hatásával). E mentalitás - mert a pozitivizmus nem csupán szakfilozófiai irányzat -, a kartéziánus hagyományt sarkítva, élesen különválasztotta a szubjekív és az objektív igazságot, s az utóbbit emelte a tulajdonképpeni igazság rangjára; a szubjektív igazságnak csupán olyan mértékben tulajdonított jelentőséget, amennyiben a tapasztalati tudomány ellenőrizni tudja, hogy megfelel-e az objektivitásnak. A huszadik századi gondolkodás nagy megújulása tette csak világossá, hogy mennyire naiv ez az objektivizmus; ma már persze szinte közhely, hogy a legszigorúbb természettudomány is legföljebb leplezni tudja maga előtt igazságainak szubjektív föltételeit, hogy annál váratlanabbul szólnak bele szubjektív tényezők az „objektív igazság"-ba, minél inkább elhitték, hogy kiiktathatóak belőle.