Egészen ​pontosan 37 napja annak, hogy elhatároztam e napló írását. Hosszabbnak tűnik; ez a 37 nap olyan, mint egy örökkévalóság. Korábbi életem úgy halad át gondolataimban, mint egy álom emléke, távoli kép, valaki másnak az élete. Valahogy egészen gyorsan alkalmazkodtam új életemhez, bár még messze vagyok attól, hogy elégedett legyek. Most jut eszembe, hogy naplóm már elég terjedelmes, tehát valamilyen bevezetésre is szükség volna. Bevezetés, de kinek? – kérdem magamtól. Mi az esély arra, hogy ez a napló valaha is napvilágot lát? Ezt szó szerint értem. Mert ismeretlen és bizonytalan olvasó, valahol a jövőben, tudd meg, hogy ezt a naplót egy bunkerben írom. Ezek a bunkerek olyan mélyen vannak a föld alatt, hogy a legcsekélyebb lehetőség sincs arra, hogy a természetes fény bármelyik kis sugara lehatolhasson ide. Nem mintha szükségünk volna napfényre. Világításunk épp megfelelő. Tudományosan szabták az emberi szükségletekhez. Bizonyos értelemben tökéletesebb a napfénynél; idelent nincsenek borús napok, és soha sincs szükségünk napszemüvegre. Úgy tudom, a hőmérsékletet is tudományos alapossággal szabályozzák: 20 fokra, azt hiszem. Valószínűleg ez az egyedüli hely a világon, ahol soha senki sem beszél az időjárásról. Itt ugyanis nincs időjárás. Tehát 1450 méter mélyen élek a föld belsejében, nincs esélyem arra, hogy ismét megláthassam a napvilágot. Naplót vezetek, melyet valószínűleg soha senki sem fog elolvasni. A napló gondolata már pár órával a lejövetelem után felmerült bennem. Nehéz órák voltak azok, megértettem, hogy soha többé nem fogok a földre feljutni és a felszínen élni. De előbbről kell kezdenem, hogy elmondjam, hogyan is történt a dolog.