"Százötven éve halt meg Johann Christian Friedrich Hölderlin (1770-1843), nemcsak a német, hanem a világirodalomnak is egyik legnagyobb költője. Kora nemigen vett róla tudomást. A romantikusoknak túl klasszicista volt, a klasszicistáknak túlságosan romantikus. Egész életművét meghatározó görögségeszménye nem a goethei bölcs egyensúly alapja, hanem kora kínzó körülményeinek ellenében megélt, heves érzelmektől fűtött vízió, amely minden sorát, minden költői képét áthatja. Költői világát talán Rilke jellemezte a legszebben, hozzá írott versében: „Neked, te nagyszerű, neked, te mágus, az élet egésze / volt a sürgető kép, amikor kimondtad, / zárult a sor, mint a végzet, és a legenyhébb, / az is halált rejtett, s te beléptél, csakhogy / isten járt te¬előtted s kivezetett odaát. / / Ó, te bolyongó szellem, legbolygóbb te! A többi / mind melegszik a versben, otthonosan / s résztvevően lakja a szűk hasonlatot. Ám te / jársz mint a hold."" (Vas István fordítása)
Levélregénye, a Hüperión sem más, mint a klasszikus görögségben megtestesülő harmonikus emberi teljesség utáni sóvárgás ditirambikus-elégikus összegezése egy hazája szabadságáért reménytelen harcba induló újgörög ifjú maszkjában — lírai monológfüzér, költői filozófia és szerelmi himnusz. Mert Hölderlin élete nagy plátói — és tragikusan rövid életű, felejthetetlen versekben elsiratott — szerelmét is görögnek álmodja meg Diotima alakjában.
Utolsó himnuszaiban és töredékeiben a logika gátját és a kötött formák fegyelmét átszakítja a tudat elhatalmasodó elborulása. Élete második felét Hölderlin egy jólelkű tübingeni asztalosmester házának toronyszobájában tölti szelíd elmebetegként. Igazából csak a századfordulón fedezték fel, s lett az újabb német líra egyik legfőbb ösztönzője és mintaképe."