A székely írásnak, vagy ahogy gyakran nevezik, a székely rovásírásnak kalandos sors jutott a magyar tudományban, illetve a magyar közművelődésben. A vele való foglalkozás már a régebbi időkben is egybekapcsolódott a műkedveléssel, a különböző szintű dilettantizmussal, s mint ilyen, nem volt mentes a hamisításoktól sem. Sajátos következménye ennek a helyzetnek, hogy a székely írással való foglalkozás már a 16. században is fejcsóválásra adott okot tudós körökben, ahogy egyébként ez ma is így van: az a szakember, aki ilyenre adja a fejét, számolhat szaktársai rosszallásával. Persze ehhez rögtön azt is hozzá kell tenni, hogy tudós körökben is eldöntetlen mindmáig, vajon a székely írás kutatása pontosan melyik tudományág, melyik szakág feladata. Míg a latin epigráfia, a római kor felirattana a római régészet kutatási körébe tartozik, addig az olyan epigráfia kérdése, mint a székely írásos feliratok ügye, kedves témája volt már etnográfusnak, nyelvésznek, történésznek, érdekes módon leginkább a régészet az, amely részben kimaradt, illetve amelyet részben meg is próbáltak, próbálnak kizárni ennek kutatásából. Az pedig már az egészen sajátos magyar viszonyok következménye, hogy a székely írást s a vele kapcsolatba hozható írásbeliségeket, írásos emlékeket némelyek hajlandók lennének a turkológia kutatási témájaként kezelni. Mindeme körülményeknek az a sajnálatos következménye, hogy még akkor is a műkedvelés, amatőrizmus jeleivel találkozunk, ha a székely írással, illetve az azzal rokon írásbeliségekkel szakember foglalkozik. Ide nemcsak az a jelenség tartozik, amikor jeles tudósok koruk előrehaladtával minden kérdés megoldására képesnek tudják magukat, hanem a különböző szakágak különbözőképpen képzett művelőinek műkedvelő tevékenysége is. Ez természetesen ugyanúgy nem tekinthető tudományos munkának, ahogy a képzetlen műkedvelök írástörténeti kalandozása sem tekinthető annak. Nehezen ítélhető meg, hogy melyik műkedvelés a károsabb, de talán mégis az első, hiszen a nem szakemberről tudjuk, hogy nem szakember.