Hazánk legvonzóbb, leglátogatottabb, egyben talán legszínesebb tája: a Balaton vidéke.
Általában a középpontjában fekvő, selymes vizű, lágyan ringató Balatonért keresik fel a belföldiek és egyre nagyobb számban a külföldiek is. Bizonyára elmondhatjuk, hogy nem sokan vannak hazánkban, akik nem jártak még a Balatonnál, s nem élvezték a balatoni nyaralás vagy hétvége örömeit. Így szükségtelen, hogy a Balatont és környéként tárgyaló útikönyvünk második kiadásának bevezetéseképpen híres-szép tavunk báját és hangulatát honfitársainknak bővebben részletezzük. Annál inkább helyénvalónak érezzük, hogy perbe szálljunk azzal a tévhittel: a Balaton a miénk, ezért ismerjük.
A külföldre utazó magyarok különös előszeretettel szerzik be és használják a Panoráma külföldi útikönyveit, s tanulnivágyóan, felkészülten járják végig a különböző országok tájait, műemlékeiket. Sokan vannak azonban, akik többszöri Balaton melletti nyaralás vagy tartózkodás ellenére sose keresik fel a vörösberényi erődtemplomot, nem gyönyörködtek a felsőörsi román kori vagy a keszhelyi, zalaszántói gótikus templomok formáinak szépségében. Nem jártak Nagyvázsonyban a nagy hírű Kinizsi Pál várásban, gótikus templomában, kolostorromjainál. Nem látták a négy Dörgicse Árpád-kori templom romjait, nem ismerik a végvár Sümeget, Szigligetet. Pedig a közismert Tihanyi apátságon kívül múltunknak mennyi nemes emléke teszi változatossá a Balaton vidékét. Nemcsak templomok, végvárak, hanem nemesi kúriák, kontyos tetejű, szép íves tornácú parasztházak, öreg malmok, mohos kövű, ódon hidak, csinos présházak szegélyezik a Balaton-partot, színesítik a szőlőhegyeket, teszik még szebbé, érdekesebbé a tó és a környező kúpos bazalt hegyek kínálta panorámát.