Van egy afrikai mondás: „Ó, halacska, aranyhalacska, vigyázz nagyon magadra! Mert e világban annyi hurkot s hálót vetnek ki rád." Ez a mottója a Nobel-díjas francia író regényének, s hősnője, Laila sorsának. Laila neve azt jelenti: Éjszaka. Nomen est ómen. Laila élete sokáig az éjjel, a sötétség jegyében zajlik. Attól a naptól fogva, hogy hatéves korában Marokkóban elrabolják és eladják egy öreg zsidó asszonynak, Laila Aszmának, aki egyszerre úrnője és nagyanyja lesz a kislánynak. Amikor Laila Aszma meghal, kitárul a mellahi ház kapuja, és a tizenhárom éves Laila kilép a nagyvilágba, hogy hosszú-hosszú útra induljon térben és időben. Vándorútja főbb állomásai: Madame Dzsamíla, az angyalcsináló és a hat „hercegnő", valójában prostituált fonduk-béli háza, egy városszéli nyomortelep, majd illegális bevándorlóként az „álmok városa", a valóságban szürke, könyörtelen Párizs egy nyomorúságos hónapos szobája, aztán egy leszbikus orvosnő elegáns villája, egy föld alatti, napfény nélküli garázslakás, a nizzai cigánytábor, végül a nagy lehetőségek hazája, Amerika. Lailának több kontinenst, sok várost kell megjárnia, számtalan megpróbáltatást kiállnia, akadályt legyőznie, hogy végül el- és visszajusson önmagáig, hogy kiderítse, ki ő és honnan jött. Le Clézio a mágikus realizmus eszközeivel ábrázolja ezt a XX. század végi, egyszerre modern és romantikus történetet, ahol álom és valóság keveredik egymással, ahol jó és rossz emberek, jóságos és gonosz szellemek küzdenek a hősnő testéért és lelkéért, ahol mindennek színe, szaga, hangja, tapintható formája van, ahol minden csupa fény, mozgás, zene. Ám le Clézio regénye mese- és álomszerűsége dacára is keserű, könyörtelen látlelet a századvég társadalmáról, hol kifinomultan, hol brutálisan romlott világunkról, a modern „érzelmek iskolájáról", amelyet a létbe kivetett hősnőnek akarva-akaratlan ki kell járnia, hogy önmagát megtalálva megtalálhasson másokat is.