"- ​​Jó isten, mi ez?
– Sandra holmija van rajta! Jó ég, a Sandra holmija! – állapította meg anyám.
– Pszt! Ne ingereld legalább! – sziszegte apa, és erre anya meg Adam abbahagyta a gorillázást. A szorongó csöndben megpróbáltam ismét két hátsó lábamra állni, s egy mosolyt is kipréseltem magamból. Rettegve szívták a fogukat mind, hátráltak, ahogy bírtak. Mázli, hogy az ajtót elfedtem éppen, másképp rég kint lettek volna, basszus.
– Ez az a kutya, amelyikről meséltem, na – suttogta anya. Éreztem, szétrázza a félelem. – Hogy idejött, meg minden. – Kis szünet, aztán még riadtabb hang, a folytatás: – És ez aznap volt, hogy ő eltűnt.
– De mit vannak rajta a cuccai? – kérdezte Adam, és hangját csaknem elfojtotta a sírás. – Mit jelentsen ez az egész?
Valamit tennem kellett. Úgy éreztem, az „a” hang nem megy. Olyan arabos „akh, akha” lenne belőle. De volt megoldás. Azt nyögtem: – Ödem! Ödem! Ökh… akhdam… Mert már az „a”-t is megkockáztattam. Igaz, az „Ödem” olyan röfögésféle lett, de tudtam, érthető. Na, hála égnek! Adam… Ödem… Ödöm… reméltem, nem értik „öhöm”-nek.
– Azt mondja, Adam! – sikította az öcsikém. – Tudja a nevem!
És csaknem elájult. A lába mindenesetre kocsonya lett, apa kapta el őt. Törpeként szorongott apa és anya közt. Tovább próbálkoztam:
– Pa! Nya! Pa… nya! Pannya!
Vagyis hogy „apa”, „anya”. De közben elemi erővel rám tört, épp Adam láttán, a röhögés."