Amikor Szobotka mester először állított bennünket sorba, az oktatást azzal kezdte, hogy úriember nem vihorászik. A református főgimnázium adta a termet, fűtést, világítást, polgárista hölgyek és gimnazista urak voltak növendékei. Életkorik a tizenkettő és tizenhat év között. Hazament, utam apámhoz vezetett, a műhelybe. Akkoriban már elég rosszul ment a mi kis városunk asztalosainak, de amikor meglátott, földerült.
– No, mit tanultál a tánciskolában?
– Azt, hogy úriember nem vihorászik.
Apám nagyot nézett. Aztán letette a ropántgyalut, és az inasokhoz fordult. Három volt, három tagbaszakadt legény, mindhárom barátom és védelmezőm.
– Hallottátok, úriemberek? Mától kezdve rajta ne érjem valamelyiket!
Aztán akkorát nevetett, hogy az enyv tetején megrezdült a bőr. Azóta is, ha színházban olyanok mellett ülök, akiket hiába akar mosolyra serkenteni a gárda, elsőnek nevetek, hangosan, tüntetően, mert szeretném, ha mindenki velem együtt vallaná, hogy nevetni nem szégyen.