„Szörnyű, hogy manapság mindenki a serdülőkorát éli” – sóhajt fel Gombrowicz hőse a regény vége felé, mint aki maga is belezöldült a sok talányba. Igaz, Jan Blonski szerint a Ferdydurke sajátos varázsát „teljes átláthatatlansága” adja: „A szituációk is, a figurák is, a stílus is hemzseg a váratlan fordulattól, s innen a fiatalság, a rendkívüliség, a boldog várakozás aurája, ami sugárzik a műből.”
A harmincas évek derekán született mű, amely máig a legnépszerűbb Gombrowicz-regény az író hazájában, bizonyos értelemben Karinthy Tanár úr, kérem!-jének rokona: időtlen szatíra a tanárok és szülők értetlenségéről, a jobb sorsra érdemes nebulók lázadásáról. De egyúttal az irodalmi konvenciók radikális paródiája is, s e tekintetben az igazi főhős maga az író, aki Umberto Eco-i nyitott művet ad a kezünkbe, a megírt alkotásban rejlő virtuális regényt, aminek az olvasóban kell megszületnie a szerzővel folytatott vitából és harcból.