"Nagy dolog, hogy római király minket igen rettent a török császárnak való engedelemtől, nem veszi ö felsége eszében, hogy Isten minékünk is szemet, fület és értelmet adott; látjuk nyilván az önnön leveléből, hogy mindenek felett a megmaradás dolgában csak a hatalmas császártól való békességet kívánja és várja; mert ezen levélben irta azt, hogy a békesség dolgában szorgalmasan törekednék mind császárnál s mind királyné asszonynál, kikhez szüntelen oratorit küldözé. Nem értjük soha az okát, miért miveli római király azt, hogy minket annak hitelétől tilt meg, amit önnön maga régen meghitt: hogy ez országnak csak úgy lehet megmaradása, ha az hatalmas török császár békességet tészen vélle. íme nékünk Istennek kegyelmességéből adja azt a hatalmas császár, még sem akarja király ő felsége, hogy azt elvegyük, ő felsége pedig kívánja, de nem adják. Mi sem a római király őfelsége leveléből, sem a Dobó Istvánéból, sem a püspök úr cselekedetéből nem értjük, sem nem vehetünk egyebet, hanem csak azt, hogy még is a nyomorult magyar nemzetet kétfelé szakasszák, és ekképpen való egyenetlenségből elvesszünk: mint az elmúlt esztendőben is a mohácsi vész után, a kétfelé szakadás után - kinek római király vala oka - nagy sok magyar vér ontaték ki egymás között. Annakokáért mind a feljül megmondott okokból ez mái napon a mi urunk gyermekét, a János király fiát vettük magunk fejedelemül és királyul egyenlő akaratból, kinek az ö méltósága szerént minden hívséggel mint urunknak leszünk, vagyunk is." A szászsebesi országgyűlés végzése 1556. március 8-án (részlet) Erdélyi Országgyűlési Emlékek I. 569-570