A Szovjetunió - mint minden totalitárius birodalom - totális háborút vívott: nemcsak a katonai sikerekért küzdött, hanem a teljes körû szellemi expanzióért, újra felelevenítve a marxizmus világforradalmi álmát. 1944 végén a megszállva felszabadító Vörös Hadsereggel kultúrmunkások is érkeztek hazánkba, például Ék Sándor, a Szovjetunióba elszármazott grafikusmûvész tiszti egyenruhában. De a Magyar Kommunista Párt (MKP) emigráns vezetõi nem hoztak magukkal fajsúlyos szocreál mûvészt Moszkvából, se szépírót, se képzõmûvészt. így a helyi potentátokat és kismestereket kellett meggyõzni, a kenyér és a korbács, a felkínált karrier és az ellehetetlenítés eszközével. Az új kultúra felépítésébõl a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság hazánkban állomásozó képviselõje, a Vörös Hadsereg is kivette a részét. Még véget sem ért Budapest pusztító ostroma, mikor Vorosilov marsall és Geraszimov, a legnevesebb késõ sztálinista udvari piktor a fõvárosban autókázva felfigyelt a városligeti ÍIász-szoborra. Egy gyorsan összehívott ünnepi vacsorán kiderítették, hogy a népszerû akadémikus portretista, Kisfaludi Stróbl Zsigmond mintázta az íját feszítõ bronzatlétát. Vorosilov tüstént beüvegeztette a mûvész mûtermének ablakait és élelmiszert (például rengeteg kaviárt!) küldetett. Rövid idõn belül a megbízás is megérkezett a szovjet felszabadító hõsök emlékmûvének a megtervezésére. Miközben a megviselt fõváros alig kezdett neki az újjáépítésnek, 1947. április 5-én már új monumentumot avattak a Citadella szomszédságában: a Felszabadulás pálmaágas allegóriáját. A szabadság mámorától megrészegült értelmiség jó része tudomást sem vett az emlékmû valódi üzenetérõl, pedig a bárkit szolgálni kész hajlékony akadémizmus és a nõalak alatt vigyázó gépfegyveres szovjet katona elõre vetítette a jövõt.