Samuel Beckett
Murphy

„A kontrolltábla másnap reggel jelezte Bomnak, miszerint a hipomániást 20 órától kezdve hajnali 4 óráig rendszeres, tízperces időközökben látogatták, utána vagy egy óra hosszat egyáltalán nem, majd egy percen belül hatszor, s aztán megint nem. A látogatásoknak ez az addig még sosem tapasztalt egymásutánisága olyan tartós hatást tett Bomra, mely halála napjáig nem szűnt meg többé elméjét homályosítani. Úgy értelmezte a dolgot, hogy Murphy megőrült, sőt egészen annak megállapításáig merészkedett el, miszerint ez őt nem is lepi meg különösképpen. Ezzel talán az volt a célja, hogy osztálya tekintélyét mentse valamiképpen; saját lelkét azonban egyáltalán nem tudta megnyugtatni. És a Malasztos Magdaléna Mélakórház még ma is részvét, gúny, megvetés és egy kicsinyke félelem vegyülékével emlékezik Murphyre, arra az ápolóra, aki duzzadó vitorlákkal hajózott ki a téboly vizeire. Ez nem vigasz a számára. Nincs is szüksége vigaszra.
Mr. Endon természetesen visszatért cellájába. Mr. Endon számára semmit nem jelentett, ha kezét megakadályozták királya helyretételében vagy abban, hogy egy hipomániás cellájában újra meggyújtsa a villanyt. Mr. Endon boldogságának egy részét jelentette az, hogy nincs kiszolgáltatva kezeknek: sem másokénak, sem a magáénak.
Murphy berakosgatta a bábukat a dobozba, lehúzta Mr. Endonról a háziköntöst, papucsot, és ágyba bugyolálta. Mr. Endon hanyatt dőlt, és szemét valami végtelen messzire szegezte, talán ama híres hangyára, mely egy légmentes világ egén látható. Murphy letérdelt az alacsony ágy mellé, két kezébe fogta Mr. Endon fejét, a szemeit arra kényszerítette, hogy az ő szemébe nézzenek, vagy helyesebben: saját szemeit kényszerítette, nézzenek Mr. Endonéba a levegő keskeny kis szakadékán, a tenyérnyi szélességű levegősávon keresztül.
Murphy gyakran vizsgálgatta már Mr. Endon szemeit, de még soha nem ilyen közelről és ilyen hosszasan, mint most.”