Mindig írni akartam, már korán megpróbáltam, de csak későn találtam meg a szavakat” – mondja Heinrich Böll 1958-ban a Magamról című rövid önjellemzésében.

Ezek a megtalált szavak Böllt a XX. század második felének egyik legkiemelkedőbb, ma már a klasszikusok közé sorolható német írójává teszik. Számtalan elbeszélésében és feledhetetlen regényeiben (Biliárd fél tízkor, Csoportkép hölggyel) kezdetben a második világháború megrendítő élményét dolgozta fel, hatását a túlélők mindennapjaira és pszichéjére. S hiába, hogy a nagy háború már több mint fél évszázada elviharzott Európa felett, amit Böll elmond róla, az mindig és minden időben érvényes: a háborús gépezet darálóját véletlenül túlélő ember örök életére sérült marad. A háború alatt és közvetlenül utána játszódó novellái erről az őrületről, erről a kiszolgáltatottságról szólnak (A vonat pontos volt, A késdobáló, Odesszában, annak idején).
És amikor az ötvenes évek elején felvirágzik a német gazdasági csoda, Böll írásai egyre ironikusabbak, egyre szatirikusabbak lesznek. Böll nem kedveli az újgazdagok világát, a hamar felejtőkét, a köpönyegforgatókét, a nácikból nácikra vadászókká átvedlettek világát. Böll nagyon nem kedveli a hazugságot. Ezért gyűjti össze kötetünk címadó novellájának szereplője, doktor Murke, az író alteregója, az egyik nagy rádióadó reményteljes, ifjú és tehetséges szerkesztője a magnószalagokról kivágott hallgatásokat, a csöndet, amely legalább nem hazudik. Ezt a csöndet hallgatja pihenésképpen a gazdagságért, a hírnévért, a sikerért folytatott nagy tülekedésben.