A leples bitang

Jó állapotban.

Az 1926-ban született amerikai költő grandiózus „szerelmes verse”, az Üvöltés 1955-56-ban keletkezett, a legjobbkor, a leginkább időben: programnyilatkozata, politikai és társadalmi manifesztuma lehetett a Mammon, a Moloch hatalmára fülsiketítő nemmel felelő „leples bitangoknak”: az amerikai beat-nemzedéknek.
Azóta közel harminc év telt el: újabb lázadások söpörtek végig a világon és haltak el, a régi beatnikek elhallgattak, eltűntek (vagy a Halál vagy a „sárga ház” ölelte őket örökre keblére) – Ginsberg azonban maradt. Mert költészete nem egyetlen divat-konjunktúra terméke – sokkal inkább egy alapjaiban rendíthetetlen magatartásé és világnézeté: a minden jobb sorsra érdemes és elnyomott kisebbség fájdalmát már-már perverzül személyesen átélő költő nem maradt megénekelni való „anyag” híján az elmúlt három évtizedben.
S ez a lényegében érzékeny és sérülékeny alkat – némi rezignáltság ellenére – megőrizte korai, kihívó, rosszabb pillanataiban taszító exhibicionizmusát is. Legjobb verseiben viszont ez az exhibicionizmus nem egyszerűen polgárpukkasztó elem, hanem a feltárulkozás döbbenetes hatású segédeszköze.
Az idő múlásával sokal költője lett, ha nem is mindenkié. De még azok a versértők is, akik nem tudják egészében befogadni költői világát, még ők sem tagadják meg tőle a kivételes tehetség iránti tiszteletet. Mert az ma már nyilvánvaló, hogy a csúcsformájában üvöltő-lihegő-éneklő Ginsberg joggal tekintheti magát a nagyapjának vallott Whitman méltó utódának, az első patrónusaként fellépő William Carlos Williamst pedig egyenrangú társának. S talán még William Blake sem sértődne meg, ha tudná, hogy Ginsberg az ő profétikus látomásaiban véli felfedezni költészetének gyökereit.