A Vadregény Jókai-művek hangulatát idéző kötet. Csaplár Vilmos alakjai tizenkilencedik századi kalandos, romantikus elbeszélésekből lépnek elő: borissza főurak szépséges asszonyaikkal, fondorlatosan sötét lelkű cégéres gazemberek az osztrák titkosrendőrség szolgálatában, megannyi jól ismert karakter. A könyv központi története is déjá vu élményt válthat ki az olvasóból – nemesek találkozója egy vidéki kúrián, többnapos vadászat, Zrínyi Miklósos, vadkanos nosztalgiával megfűszerezve. A Vadregény azonban több egyszerű Jókai-utánérzésnél. Inkább egy lehetséges mű lecsupaszítása, kivonata. Csaplár kölcsönvesz egy sémát, amit aztán saját kedve szerint formál. Nevezhetnénk alkotását romantikus kísérletregények, humoros tisztelgésének a nagy előd előtt. Miért ne, nevezzük annak.

Csaplár műve az 1840-es évek Magyarországába kalauzolja az olvasót, a pozsonyi országgyűlések, főúri vadászatok korába. Vadregényének ifjú, tüzes vérű hőse az angol mérnök, lord Adam Whitewell ausztriai tartózkodása után hazánkba utazik, úgymond világot látni. Ahogy egy ábrándos lelkű fiatalembertől elvárható, már az első oldalakon a szerelem karmazsinszínű karjaiba hullik; imádatának tárgya csak egy pár pillanatig látott hölgy – aki nem más, mint Anna Woleska, a pozsonyi Tarnai Sámuel gróf gyönyörű felesége. A probléma máris előállt. Whitewell mindent megtesz, hogy a nő közelébe kerülhessen. Pozsonyba megy, s újdonsült magyar barátjával, Idrányi Kálmánnal – aki nem mellesleg a gyúpálca, vagy más nevén a gyufa feltalálója – hamarosan elmerül a főváros társasági életében.