\"A csónaktestek nagyokat csobbanva ringtak a vízen. Egzotikus vízivirágként lebegett köztünk a szőke hajcsillag, rémítőn ringva a hullámok könnyed játékában, lassan szétterülve a víz felszínén. A csillag az ő arcát hordta. Az ő szeme meredt tágra nyitva a szenátorra. Richard Roberts nem hajtotta le a fejét. Csak a szemét sütötte le, és görcsöt érzett a mellében, mintha tulajdon szívét kellene belélegeznie. Az állkapcsa kétségbeesetten őrölt, fogai csikorogtak, ajkait egymáshoz préselte. … Ha meghallom újra a nyomozó hangját, túléltem. Olyan megbízható és nyugodt volt, mint egy orvosé. Mit mondjak neki? Nem szabad rágondolnom… – …dőrőrszoba… – Önnel beszéltem? Lent becsapódik egy ajtó. Valaki van a házban. Lépések felfelé, letompítottak, leskelődők, alattomosak. A barokk komód a felügyelő képmását veszi fel. Hogy is hívják? A hangja nehéz, tompa: – … aggályai saját személyével kapcsolatban…? Fuvallat valahonnan. Ajtót nyitottak, majd becsukták.\"