Kállay Miklós (Nyíregyháza, 1887–New York, 1967) egykori magyar miniszterelnök „személyes számadása” hazánk újabb kori történetének különösen súlyos két esztendejéről szól.

A volt szabolcsi főispánt, az Országos Öntözésügyi Hivatal elnökét, aki addig soha nem foglalkozott „nagypolitikával”, Horthy Miklós 1942 elején jelölte ki a kormány élére, amikor még töretlen volt Németország támadó ereje.

A szerencsétlenül háborúba sodort ország kettős félelem szorításában élt: rettegett a náci német megszállástól, amely nemcsak nemzeti függetlenségétől fosztotta volna meg, hanem ezrek és ezrek életébe is került volna (aminthogy került is 1944. március 19-e után), és rettegett a bolsevizmustól, amely a beözönlő orosz hadak nyomán óhatatlanul uralma alá hajtotta volna a magyarságot (ami később szintén bekövetkezett). E kettős veszedelmet elkerülni, a magyarság függetlenségét, az ország területi integritását megőrizni, s a háborúból az országot kivonni: ez volt az a lehetetlenséggel határos, az adott körülmények között már eleve kudarcra ítélt feladat, amire Kállay Miklós vállalkozott. Próbálkozásait az országban is csak nagyon kevesen értették meg, „hintapolitikának” csúfolták, béketapogatózásait a szövetségesek rendre elutasították, a németek viszont állandóan követelték Horthytól miniszterelnöke menesztését… Amikorra mutatkozott volna valami halvány remény a kibontakozásra, bekövetkezett a katasztrófa: az ország megszállása. Kállaynak is menekülnie kellett, nyolc hónapig a budapesti török követ rezidenciáján élt, a nyilas puccs után elhurcolták és koncentrációs táborba zárták a németek. Ezzel megszűnt számára a politikai cselekvés lehetősége. Soha többé nem térhetett haza. Emigrációban halt meg az Egyesült Államokban.