Laura modellje Vladimir Nabokov
Európa Könyvkiadó
"Nabokov utolsó szerelmes levele a kimondhatatlanhoz"
Vladimir Nabokov 1977-ben azzal a határozott utasítással hagyta itt a földi világot, hogy utolsó, befejezetlenül maradt regényének kéziratát családtagjai égessék el a halála után. Azonban sem a felesége, sem a fia, Dmitri Nabokov nem tudta rászánni magát, hogy a 138 jegyzetkártyán fennmaradt, töredékes művet megsemmisítse, és a sokat vitatott könyv – ahogy a Telegraph kritikusa találóan megfogalmazta: "Nabokov utolsó szerelmes levele a kimondhatatlanhoz" – 2009-ben végül nyomtatásban is megjelent.
Amit most a kezünkben tartunk, az egy meg nem írt regény zúzaléka, egy össze nem rakott Tiffany-lámpa ezerszínű üvegcserepei, ahol még azt sem tudjuk biztosan, hogy mi az, ami a végső műnek akár a legfontosabb darabja lett volna, és mi az, ami már megszületése pillanatában törmelék volt, lett. Itt egy Lolita-ízű, anatómiai pontossággal kidolgozott, kivételesen lehangoló szexjelenet egy gyereklány és mostohaapja között, egy elképesztő hasonlattal az égbe emelve, majd egy másikkal a földbe döngölve; ott egy Virginia Woolf-szerűen prizmatikus vendégségi jelenet; máshol egy lánykollégium finom erotikus játékai; megint máshol egy öreg és kövér professzor testi viszontagságainak gonoszkodó részletezése; egy újabb helyen pedig különös eszmefuttatások a hindu megvilágosodásról.
Úgy bóklászunk a Flora, az orosz emigránsoktól származó, törtető és titokzatos nő és férje, az önmegsemmisítés meditatív technikáival kísérletező neurológus, Philip Wild sorsát felvázoló mondatfoszlányok és cédulák között, ahogy Nabokov egyes hősei próbálják más Nabokov-hősök kézirataiból és feljegyzéseiből megalkotni önmagukat, vagy legalább egy saját történetet – ahogy pedig szép lassan elfogynak a kártyák, nemcsak az életükért (vagy épp a halálukért) küzdő regényhősök, hanem maga a szerző is szembenéz a végső pusztulással.