„Janinak apró gyerekkora óta Erzsi is, meg én is csak a tisztességet prédikáljuk. Dühösek vagyunk az érthetetlen, nyegle szokásaira, az öltözködésére, a hajviseletére, a felelőtlenségére (ő „lezserségnek” nevezi), a morcos ellenkezéseire, a konokságára, és közben udvarolunk neki, az ítéletét lessük, a tekintélyünk romjait féltjük, őszinteséget követelünk tőle, és a szókimondásától rettegünk.” – Marton János, zeneiskolai igazgató, sikeres életének csúcsán számolja így maga elé fiához fűződő kapcsolatának bonyolult képletét. Mégsem a nemzedékek ellentétének regénye ez a könyv, Marton tekintete mélyebbre irányul, az eredendőbb okokat keresi. S a magyarázatot önmaga erkölcsi elégtelenségében találja meg. Köztiszteletben álló, becsületes ember, mégis úgy érzi: lelkiismeretét sohasem törleszthető adósságok terhelik. A nem vállalt kockázatok vétkében marasztalható el; így hagyja cserben, ami a legfontosabb volt: a tehetségét, a barátait segítség nélkül a bajban. S ezért érezheti magán a kifogástalan élet látszatain fönnakadó Jani fia fürkésző, bizalmatlan pillantását.
Az író könnyed kézzel bonyolítja a szerteágazó történet szálait, időben, térben, úgy váltva a képeket, hogy miközben a mese elszórakoztat, régi ismerőseinkkel és önmagunkkal is összehoz bennünket néhány bensőséges pillanatra.
A könyvet az író dedikálta.