A mai latin-amerikai irodalom egyik legszuggesztívebb alkotása. Írója egy helyütt Faulkner, Proust, Joyce műveit említi meg, mint a világirodalom jelentős alkotásait; íróját úgy említi a világirodalmi kritika, mint akire Faulkner hatott leginkább, s akinek Kafka, Buzzati, Beckett a rokonai. A világirodalmi nevek sorát még Krúdyéval kell bővíteni, mert több regényének – ennek is – ugyanaz a különös Larsen a hőse, aki szindbádi bolyongó.
Az élet peremére sodródott figura ez a Larsen, vénülő senki. „Hullagyűjtő” a csúfneve, mióta egy – talán létező, talán csak látomásbeli, térképen meglelhetetlen – városban örömtanyát alapított, már csak hulla értékű nőkkel. Ezzel a bélyegnévvel a petyhüdő-elzsírosodó arcán tér vissza ugyanarra a tájra, hogy cégvezetői állást vállaljon egy hajógyárban. Nem létező hajógyárban, mert az üzem csődbe ment, néptelen. Omladozik a sólya, sártengerben áll a kongó irodaépület. Törött ablakain befúj a szél, poros és penészes iratok, levelek, számlák lapjait sodorja sarokból sarokba. Munkások nincsennek, alkalmazottak nincsennek – azaz kettő van: nem létező gépek és soha meg nem épülő hajók terveivel foglalatoskodik egy főmérnök, és soha be nem hajtható követeléseket, ki nem fizethető tartozásokat főkönyvbe könyvel egy főkönyvelő. Larsen, a hősiesen elszánt egzisztencia-roncs, az eszelő perekkel és még eszelősebb tervekkel foglalkozó tulajdonos ki tudja, hányadik ál-cégvezetője.
Ki tudja, mikor, a század mely évtizedében? Ki tudja, minek? Látszatvilágban látszatmunka, abszurd helyzetekben egymásnak jövőt és sikert hazudók szüntelen menekülése újabb és újabb hazugságokba. Bizarr kalandok során silány valóságnak mindössze annyi, hogy gyanús tekergők, szélhámosok és hordalék-emigránsok meg-megveszenk a düledező raktárból néhány láda rozsdás alkatrészt, szerszámot, hasznavehetetlen fúrógépet, mert kell étel is, alkohol is. Larsennak szánalmasan uraskodni is kell, hiszen föl akarja küzdeni magát: feleségül akarja venni az eszelős gyáros félkegyelmű lányát.
Szikár regény, takarékos stílus, fölényes írói érzékkel alkalmazott abszurd eszközök. A valóság pontos és hátborzongató vetülete. A hajógyár nem jóslat, de egy történelmi típushelyzet – bárhol, bármikor ismétlődhető, máris megismételt helyzet ábrázolása és ey emberi magatartás fölött kimondott ítélet.
Uruguay fejlődésére és történelmére is jellemző a kísértet-hajógyár válság-élőképe. Virágzást, polgári demokráciát is, félelmes gazdasági válság követett ott, és a csődszituációban – a hatvanas életben – katonai junta ragadta magával a hatalmat, de a válságon nem tudott enyhíteni, hiszen haladók és baloldaliak bebörtönözése, a szellemi elit emigrációba kényszerítése, a gazdasági és társadalmi kritika elnémítása nem old meg semmit. Holt ipar, széthulló gazdaság és munkáját-egzisztenciáját veszett társadalom bódé- és putrilakásainak, vakolatjuk-mállott, uralkodó villáinak bűzét csak lefojtani lehet, eloszlatni nem. Az általános hazudozás pedig a tehetetlen és tétlen remény tévmagatartása; csak tovább omlasztja azt, ami inog és omladozik, és a magányosok öncsalása nem ment meg a magány-tragédia halálos végétől.