„Ennek az óriási és sajátos műnek a szerzője – anélkül, hogy ő maga tudná, s akár akarja, akár nem, akár tetszik néki, akár nem – a forradalmár írók hatalmas seregéből való. Balzac egy pillanatig sem tétovázik. A maga valóságában ragadja meg a modern társadalmat. Mindenkiről letép valamit, egyesekről az illúziót, másokról az álarcot, s mindenkiben felszabadít valamit, emezekben a jajkiáltást, azokban a reménységet. Ízekre szedi a bűnt, rostjaira bontja a szenvedélyt. Mélyen behatol az emberbe, feltárja a lelkét, a szívét, a zsigereit, az agyát, a mindnyájunkban örvénylő mélységeket. szabad és erőteljes természete adományaként, s e kor elméinek előjogával – mi a forradalmakban éltünk, s tisztábban látjuk az emberiség célját, jobban értjük a gondviselés útját –, Balzac mosolyogva és derűsen emelkedik e félelmes tanulmányok fölé, melyek egykor mélabússá tették Moliére-t, embergyűlölővé Rousseau-t.”