Előszóból

Gyönyörű szép tavaszi nap volt, s Ő végleg
elhagyott.
Iszonyú volt.
Nem tudtam, mihez kezdjek. Nyüszítettem, sírtam, kiszáradt szemmel órákig egy helyben ücsörögtem, napokig nem aludtam, napokig csak aludtam, előfordult, hogy dacból koplaltam, aztán meg komótos, ünnepélyes étkezésekben kerestem vigaszt, nem ritkán azon törtem a fejem, hogyan lenne a legcélszerűbb öngyilkosnak lenni (minden megoldást túlságosan komplikáltnak és fájdalmasnak találtam), és mindemellé agyam teljesen felmondta a szolgálatot. Képtelen voltam másra gondolni, mint olyanokra, „hol rontottam el?", „mit tegyek, hogy újra szeressen?", „van-e értelme egyáltalán Nélküle élni?". Minél többet gondolkoztam, (?) ezeken, annál kevésbé tudtam a választ. Azokban a hetekben egyetlen értelmes dolgot cselekedtem, megálltam (bár nagy volt a kísértés), hogy ne szaladjak utána, ne boruljak a lába elé. Női önérzetem utolsó morzsáit sikerült megőriznem.
Aztán lassan, nagyon lassan, kedvet kaptam a munkához, már az is megtörtént velem, hogy nem esett nehezemre idegen emberekkel beszélgetni, kezdett visszatérni természetes kíváncsiságom, és előfordult, hogy nevettem. Elvesztettem Őt, és visszanyertem önmagam — döbbentem rá egy reggel....