James Brown az elmúlt évszázad egyik legkiemelkedőbb (pop) énekese volt, bár e műfaji besorolást bizonyára vitatatta volna. A gospelektől a rhythm and blueson át jutott el ahhoz a hangzás- és ritmusvilághoz, amelynek köszönhetően a címben is szereplő, legismertebb becenevét kapta. Nem is annyira keresztapja volt a világszerte soul néven ismertté vált zenei irányzatnak, hanem inkább atyja, aki a mindenkori, hozzá legközelebb álló kortárs stílust meghaladva lépett egyre tovább, később egészen a funkiig.
Listavezető és helyezett számaival az örökranglistán egyedül Elvis Presley előzi meg, de az R&B szekcióban nincs versenytársa: 116 Top számot mondhat magáénak.
Ült börtönben rablásért, parolázott az Egyesült Államok elnökével, fellépett a Vietnamban harcoló amerikai katonák előtt, meghurcolta az adóhivatal, turnézott Angliában, Németországban, Belgiumban, Olaszországban és Franciaországban, lőttek rá a seriffek, lecsukták újra, közben ünnepelte a közönség, és könyörögtek neki állami hivatalnokok és polgármesterek, hogy segítsen lecsitítani a háborgó afroamerikaiakat.
Merthogy közülük való volt: afroamerikai, de a kötetben olvasható önéletírása minden sorából sugárzik, hogy elsősorban amerikainak tartotta magát - a szó legjobb értelmében. Ezzel együtt vallotta és hirdette a fekete büszkeséget, de nem azért, hogy azt mások ellen fordítsa, hanem hogy megmutassa önmagát, saját valós értékét.