Kezdőlap | Ajánlók | Kívánságkosár | Eladóink | Kereső | Könyvrendelés
Facebook Twitter Pinterest




Nyolc év rabmunka a Szovjetunió vorkutai lágereiben 1945-1953
Szekeres Imre Gyula
Kiadó: Szeged
Kiadás éve: 1996
Fizetés lehetséges módjai: átutalás, személyes átvétel
2500 Ft
A Könyvmegálló egy olyan közösségi oldal, ahol bárki ingyen regisztrálhat és díjmentesen adhat-vásárolhat könyveket. Ha a terméklapon látott információk alapján úgy döntesz, szeretnéd megvásárolni a könyvet, töltsd ki szállítási adataidat és kattints a 'Megveszem' gombra. Ezután a rendszer automatikusan elküldi neked az eladó adatait, az eladót pedig értesíti a megrendelésről, így fel tudjátok egymással venni a kapcsolatot.
Ha vásárlás előtt kérdezni szeretnél a termékkel kapcsolatban, az 'Üzenek az eladónak' gombra kattintva ezt is megteheted. Üzeneteidet az 'Üzeneteim' menüpontban olvashatod el.
Leírás

Nyolc év rabmunka a Szovjetunió vorkutai lágereiben 1945-1953

Jó állapotban.

"Az olvasóhoz - Írta : Szekeres Imre Gyula ny. gépi hurkoló mqvezetQ. Megköszönöm mindazoknak, akik e könyv kiadásához önzetlen segítséget nyújtottak, hogy még a honfoglalás 1100. jubileumi évében az olvasóhoz kerülhessen. Hiába volt már 1989 január végén befejezve a kézirat, ha biztatás hiányában az íróasztalfiókban hevert 1996 januárig. Amikor Hábel György barátom elolvasta a kéziratomat, azzal biztatott, hogy ezt nyilvánosságra kell hozni, amiben megpróbál segíteni. Segített is, többet mint gondoltam. Köszönöm fáradozását bár ne lenne hiába, térüljön meg azáltal, hogy minél többen elolvassák a (remélem) nem unalmas, valóban megtörtént életrajzot. Meg kell említenem Katona Lajost a hódmezQvásárhelyi Emlékbizottság elnökét, Herczeg Mihály ny. tanárt, levéltárost és Tárkány Sz. Imrét, a Volt Hadifoglyok és Leventék Baráti Körnek szervezQ titkárát. Mind a hármuknak köszönet, hogy annak idején bátorításukra megírtam 40 nap alatt a visszaemlékezésemet. Amikor hozzáfogtam, úgy gondoltam, talán a végét meg sem érem. Írásom jóval meghaladta terjedelmében az általuk kért szöveget. Nagy segítséget nyújtott feleségem, Klárika, aki biztosította részemre, hogy éjjel is, de nappal is, amikor írtam, zavartalan volt környezetem. Szerencsémre szolgált, hogy tél volt, így a kerti munkák szüneteltek. A legfontosabb mégis az a lehetQség volt, hogy le lehetett írni nyíltan, valósághqen azt a velem-velünk történteket amirQl addig nem volt tanácsos beszélni sem. Amikor a lágerbQl elengedtek rabtartóink ezt mondták: ha nem akarunk visszakerülni oda ahonnan eljöttünk akkor tekintsük az egészet meg nem történtnek és igyekezzünk felejteni mindent. Nem volt véletlen az sem, hogy amikor 1969-ben megkaptam a rehabilitálásomról szóló szovjet dokumentumot, ennek eredményeként 15 év után itthon "volt hadifogolynak" minQsítettek át. Addig ugyanis priuszos voltam, amit bizony többször éreztettek is velem munkahelyemen. Nagy különbség volt jogilag a hadifoglyok és az elítélt rabmunkások között. A hadifoglyok ugyan a nemzetközi jog védelme alatt álltak és reményük volt a hazatérésre, de a táboraik zsúfoltsága, a gyenge élelmezés, a járványok miatt tömegesen pusztultak el. Velünk rabokkal "gondosabban" bántak, mert a munkaerQnkre hosszabb távon volt szükségük. A szabadulásra azonban csak a hosszú büntetési idQ leteltével látszott lehetQség és akkor is csak a Szovjetunióban történQ letelepedésre. Csak Sztálin halála és a nemzetközi politikai nyomás tette lehetQvé a külföldi állampolgárok hazatérését. A szovjet rabok eleven halottaknak tekintették magukat, mert számukra a teljes értékq szabadulásuknak semmilyen reménye nem volt. Visszaemlékezéseimben azt is leírtam, hogy a hódmezQvásárhelyi kötöttárugyár szakmunkásai (hadiüzem alkalmazottai) 1944 Qszén a kiürítés során hogyan kerültek a Dunántúlra. Szakmunkásai közül a fiatalabbaknak (segédeknek) be kellett vonulni katonai kiképzésre. Közülük négyen egy helyre kerültünk így barátokká is váltunk és fogadkoztunk, hogy nem hagyjuk el egymást, egyszerre megyünk haza. A kiképzésünk csak másfél hónapig tartott, három hónap helyett a front közeledte miatt. Még márciusban és áprilisban is együtt voltunk, amikor két hét választott el a háború végétQl. NégyQnk közül csak én maradtam életben. Kötelességemnek tartom, hogy az elhunytaknak emléket állítsak, mert becsületüket Qk már nem tudják megvédeni. Pket már nem rehabilitálják. BenkQ György és Buzi Mihály Ausztriában német golyótól halt meg, Bodré Istvánnal 1945-ben hazakerültünk, vesztünkre, mert három hónap múlva a KGB elhurcolt bennünket hamis hazug ígéretekkel. Én szabadulásomig végig Vorkután raboskodtam, de Bodré István sohasem térhetett haza szülQföldjére, mert fönt északon egy pecsorai lágerben agy- és mellhártyagyulladásban 1947. februárban meghalt. Ezt egy magyar rab felcsertQl, Stefán Istvántól tudtam meg, aki akkor vele volt. Szerintem mindhárman hQsi halottak. Nevük emléktáblán is meg van örökítve HódmezQvásárhelyen és Ausztriában a Lajta melletti Bruckban a temetQben, díszsírhelyen. A kettQs kopjafát Hegyi Flórián (volt levente) faragta. Emlékük legyen áldott."

Több