A polgárosodás igényével együtt a nemzeti játékszín igénye is megszületett a magyar társadalomban. A kettő nem volt független egymástól. A XVIII. század hetvenes-nyolcvanas éveiben a nemzet legmesszebbre látó fiai felismerték, hogy az ország elnyomott helyzetből csak azon az úton lehetséges kiemelkedés, amely út egyszersmind a magát túlélő hűbériségből is kivezet. Ezért a forradalomra készülő francia polgárság irodalma és bölcselete, a felvilágosodás, minálunk a nemzeti célokat is tudatosította, a nemzeti öntudatosulás pedig szükségképpen hűbériség-ellenes volt s magában hordozta a polgárosodás igényét. Ehhez az igényhez azonban Magyarországon nem volt megfelelő, fejlett polgárság. Egy-egy sajátos fejlődésű városunk – pl. Debrecen vagy Komárom – kivételével, a meglévő kereskedő és iparos réteg is idegen anyanyelvű, főleg németajkú volt, tehát a tőkés fejlődés alacsonyabb fokán még távol állott a nemzeti céloktól. Városi tömegek pedig egyáltalán nem állottak a polgárosodást hirdető új szellem politikai vagy irodalmi vezéralakjai mögött. Ezért kellett elvéreznie 1795-ben a vértanúk véréről Vérmezőnek nevezett budai Generális kaszálón Martinovicsnak és társainak, ezért kellett súlyos börtönéveket elviselniök a kor leghaladóbb irodalmi alakjainak, Bacsányinak, Kazinczynak, Versehynek és még annyi másnak.