A magyar irodalom három nagy klasszikus drámája az évtizedek múlásával sem veszített fényéből, nem csökkent az irántuk való széles körű érdeklődés sem – ellenkezőleg, örvendetesen növekszik.
A három mű nem véletlenül érdemelte ki a klasszikus jelzőt. Mindegyik a magyar történelem egy adott, nagy sorsfordulót jelentő korszakához kapcsolódik. Katona Bánk bánja a múlt század elején íródott, a magyar nemzeti öntudat erőteljes ébredése idején. A mű az idegen elnyomás elleni harcos, bátor kiállás volt. Az ember tragédiájának pesszimista kicsengése szorosan összefügg az 1848/49 dicső éveit követő szörnyű önkényuralommal, amikor is országszerte a kétségbeesés ütötte fel a fejét. Az író a megrázó nemzeti tragédiára a világtörténelem nagy sorsfordulóiban keresi a álaszt. Vörösmarty Csongor és Tündéje is keserű történelmi tapasztalat jegyében született: a magyar nemesség tehetetlensége félreérthetetlenül szembetűnő volt az 1825-27-es örszággyűlés gyümölcstelen vitáiban. A költő letörten szemlélte az események alakulását, kiábrándulása sodorta a mesék birodalmába. Vörösmarty mesevilága mégis sok ponton érintkezik a valósággal, és drámája is azt bizonyítja, hogy az író mégsem törődött bele a történtekbe, hanem tovább folytatta a harcot a nemzeti ébredésért.