Mindegy, hogy mit ír Hesse, s milyen formába van öntve a mondandója, engem érdekel. Ezzel az elfogultsággal ültem neki a Klingsor utolsó nyarának, tudtam, hogy valami olyasmit kapok majd, amit Hessetől megszokhattam a Pusztai farkas és a Demian olvasásakor. Úgy is lett.
Klingsor (Hesse alteregója) sokat látott, sokat tapasztalt művész, aki már papírlapot és vásznat is megfestett, sok asszonyt szeretett, sok hagyomány tisztelt, s élete végére halálosan elfáradt. Ahogy a címben szereplő „utolsó nyár” is sejtteti, hogy itt bizony az elmúlásé lesz a főszerep, a tartalom is hű marad ehhez. Mélabú, nyomorúság, rettegés, halálfélelem honol Klingsor szívében, aki már a halálra készül ugyan, mégis inkább élni akar, legalább egy kicsit.
Jelen kötet Gunter Böhmer, Hesse fiatal festő barátja illusztrációival készült Hermann Hesse halálának ötvenedik évfordulója alkalmából a Cartaphilus Kiadó gondozásában. Roppant csinos darab, meg kell hagyni, igényes szerkezetű tartalommal, gyönyörű borítóval és az említett illusztrációkkal a szöveg mellé illesztve. Számomra ugyan nem nyújtott akkora élményt, mint a Demian vagy a Pusztai farkas, de kétség kívül élni fog emlékeimben a maga pátoszos témájával. Erősen hasonlítom Wilde Dorian Gray képmásához, és Krúdy Purgatóriumához. Ugyanazt a hangulatot idézték meg bennem, ugyanolyan fennkölt hangnemben üzentek patetikus eszmefuttatással.
Klingsor (Hesse?), maga vall lelkiállapotának hervadásáról: „Isten tudja, miket írok itt össze, látszik, hogy nem vagyok jól”. „De ez csupán néhány összes arca közül. Egy másik arc az elbukót, a pusztulót, a pusztulásával megbékéltet ábrázolja: moha nő ki halántékából, szuvas fogai ferdén meredeznek, petyhüdt bőrét pörkös, gombás barázdák szántják. Néhány barátját épp ez ragadta meg a portréban. Azt mondják, ecce homo, íme az ember, korunk megfáradt, mohó, vad, gyermekded, mégis túlontúl kifinomult embere, a haldokló, halni vágyó európai ember, aki mindenre vágyakozik, káros szenvedélyek rabja, lelkesen elfogadja a pusztulást, kész bárminemű haladásra, érett bárminő visszalépésre, minden porcikájában izzik, miközben kiégett, megadta magát sorsának, mint morfinista a méregnek, elmagányosodott, kiüresedett, ősöreg, Faust és Karamazov, állat és bölcs, lecsupaszított, immár minden becsvágytól megfosztott, meztelenül reszket gyermeki szorongással a haláltól, kimerülten mégis készen áll, hogy meghaljon.”
Nos, aki ezen gondolatok után nem kívánta meg Klingsor utolsó nyarának olvasását, az minden bizonnyal az én győzködésem hatására sem fogja. Hesse nemcsak klasszikus edzetteknek ajánlott, minden negyedik könnyed olvasmány után az ötödik olvasandó kötet egy hasonló stílusú szépirodalmi mű kellene, hogy legyen. S ha már épp hasonlót ajánlok, miért ne ajánlhatnék rögtön Hessét?!
Hompoth Erika
