2012-es keltezésű ez a sovány kis kötet, ami most is csak némi szelíd erőszak hatására került a kezembe – szó mi szó, sem a külcsín, sem a belbecs nem túlzottan hívogató első blikkre. Sőt, a külső megjelenés túlzás nélkül elborzasztó:
egy pizsamacsíkos mintázatú, magán egy szamár és egy majom képét viselő borító lesz bizonnyal az utolsó, ami kísértésbe visz, pláne egy ilyen bennfenteskedő címmel. Természetesen a szerző, Yann Martel lesz az, aki miatt a polcról levétetik, és közelebbről is megszagoltatik. Igen, ez az a pofa Pi Patellel és az ő különös életével, egy sikerszerző a bestseller listák csúcsáról.
Ugyanazok, akik a Pi Életét kalandregénynek tartják, ők fognak tévútra szaladni Beatrice és Vergilius történetével is, és valamiféle (a kapcsolódó filmen is megörökített) méltatlan kalapba dobni Martel monológját humanizmusról, hitről és intellektuális szabadságról. Megvan a jó oka annak, hogy zömében miért állatok „játsszák el” a kanadai származású, de a keletbe szerelmes író főszerepeit, az ok pedig itt is kiderül, ennek valódi jelentősége még sincs. Bár Beatrice és Vergilius ott virít a borítón, a történetüket kibontó hivatásos és műkedvelő író-páros kezében az állatok csupán szimbólumok.
Két irányból közelítve, mindketten ugyanazt a művet írják, ugyanazokat a kérdéseket kapják, és igyekezetük ugyanúgy kudarcra van ítélve, hiszen vallják:
„Az én történetemnek nincs cselekménye. Az én történetem maga a gyilkosság ténye.”
A Beatrice és Vergilius egy roncsolt szélű mozaikokból felépített kísérlet arra, hogy a szépirodalom számára is feldolgozhatóvá tegyük a múlt század utolsó, máig értelmezhetetlen tragédiáját, a holokausztot. Kétszázvalahány oldalán mindössze ezt az egyetlen célt kergeti, szavakat keres és hasonlatokat szerkeszt ehhez, miközben mindvégig állatokról és állatok szájából beszél. Nem magyaráz, nem szembesít, csak a felszín alatti, ordító mélységet tárja elénk, ahogy a létezésből kizárt lelkek várakozásáról beszél, a világ peremén. És végül megkérdezi: „Elmúlt, vége. Találkozol Istennel. Mit mondasz neki?”
Yann Martelt az írói tehetsége, a fantáziája és az irodalmi műveltsége, de mindenekelőtt az érzelmi intelligenciája predesztinálja arra, hogy legalábbis kísérletet tegyen egy hasonló munka kivitelezésére. A könyv végén pedig szerencsés esetben arra eszmélsz, hogy megérte a bátorságot a csúnya, vékonydongájú kis szösszenet elolvasása, amit megteszel majd újra és újra, hiszen ez lesz életed egyik legnagyobb könyvélménye.
Hompoth Erika
