A magyar származású Agota Kristof 1956-ban telepedett ki Svájcba férjével és kislányával, ott rendszeresen írt magyar nyelven, de többnyire csak a fióknak. Miután megtanult franciául, francia nyelven kezdett el írni, 1986-ban jelent meg első regénye, A Nagy füzet, ennek folytatása, a Bizonyíték 1988-ban, végül a befejező rész, A harmadik hazugság 1991-ben látott napvilágot. Ezt a Trilógiát adta ki a Cartaphilus kiadó 2013-ban, miután a Nagy füzet a filmvásznon is hatalmas sikert aratott. A kötet sokáig vezette a bookline eladási listáját, több ezer példányban kelt el.

A filmes borítóval megjelent Trilógia formájában is hozta a maximumot. Egyébként sem jellemző a Cartaphilus kiadványokra a hanyagul összetákolt könyvek kiadása, ez mégis különösen csinosra sikeredett. Mindamellett, hogy keménytáblájával és kézbemászó méretével megnyeri magának az olvasót, a betűméret és a sorköz is igazán barátja a szemnek. Mondhatnám a legszebb egy könyvbe írt trilógiaként tartom számon. S ha már a formát megdicsértem, lássuk a tartalmát.

Három kisregényről beszélünk, amelyek nagyon megosztják az olvasók véleményét. Egyesek szerint nem kellett volna A nagy füzetet folytatni, vagy csak a harmadik rész, A harmadik hazugság nem kellett volna, felesleges az összezavarás a végén, s a végkifejlet magyarázása. Én nem osztom a morgolódók véleményét. Úgy kerek az egész, ha hozzáolvassuk a trilógia utolsó darabját is. Miután két teljesen egyszerűen érthető történetet elolvastunk, jön a befejező darab, amely már gondolkodásra késztet. Megpihentet az olvasásban, komolyabb elmélkedésre kényszerít. Úgy összezavar, hogy gyakran hagyja el szánkat a címben is szereplő szó: ez „hazugság”. Én azt gondolom, így kell egy történetet befejezni. Még mindig nem beszéltem a történetről.

Egy szétválaszthatatlan ikerpár, Claus és Lucas gyötrelmes gyermekkora elevenedik meg a háború alatt. Szüleik a háború elől nagyanyjukhoz menekítik őket vidékre, s ők bármit megtennének a túlélés érdekében. Miután kellőképpen megedzették testüket és lelküket is a töretlenségre, külön utakon folytatják életüket. Boldogtalan szerelmek, csalódások, nehéz megpróbáltatások várnak rájuk. Ezeket a kínokat, keserű szenvedéseket kiválóan mutatja be Agota Kristof a próza nyelvének hűvös szenvtelenségével. Az ikerpár szellemi fejlődését is láttatja a szövegben: A nagy füzet elején primitív tőmondatokat olvashatunk, amelyekkel a fiúk teleírják a nagy füzetet, később a tőmondatok már igényesen megfogalmazott, bővített mondatokká híznak.

Agota Kristof meghökkentő stílusban fogalmaz a Trilógiában. Az ártatlan gyerekeket hülyének, taknyosnak, mocskosnak, disznónak, dögnek, akasztófavirágnak, gyilkos palántának nevezteti az utca emberével. Ezektől az ikrek is szókimondóvá válnak, s onnan már nem lesz ritka a trágár kifejezés sem a történetben. Az egyébként is koravén srácok így is túl sokat tudnak az életről, de a morbid élethelyzetek tovább nevelik őket. Ezeket a helyzeteket a kegyetlen mondatok mutatják be, melyek igencsak nehezen emészthető mondanivalót hordoznak.

Egy olyan letehetetlen kötetről beszélünk, amelynek az első része zseniális, a második ezt simán felülmúlja, s a harmadik az első kettőt összezavarja. Annyira jól játszik az írónő a képzelettel és a valósággal, hogy gyakran nem is lehet kibogozni, mi az igazság. Én ettől tartom igazán jónak a befejezést. Nem hagy tompán, gondolkodás nélkül elbúcsúzni a könyvtől, hanem töprengésre késztet, az olvasó is hozzáteheti a maga részét. Mindenkire rá van bízva, melyik verziót hiszi el.

Hát nem ilyen egy jó könyv? Jellemfejlődés, lelki vívódások, izgalmas cselekmény, emberi sorsok, háború, egy könnyed stílus, tenyérbemászó, szép forma. Nekem nem kell ennél több. Agota Kristofot még!

Hompoth Erika