Kosztolányinak csalhatatlan érzéke van ahhoz, hogy megtalálja egy emberben azt, ami kicsinyes, esetlen, megmosolyogtató, egyszóval: ami emberi. Főszereplőit gyakran az élet tipikus mellékszereplői közül veszi. Másnak, máshol talán jelentéktelen lenne egy hasonló karakter, de Kosztolányi novelláiban érdekes lesz az unalmasból, fontos lesz az elhanyagoltból, nagy lesz a kicsiből.

Érdemes figyelmesen olvasni sorait, hiszen novelláiban megbújik a komédia mellett a tragédia, a negatívum is. Kosztolányi azt üzeni nekünk, hogy az életet úgy kell elfogadni, ahogy van. Az élet pedig olyan sokféle, mint az emberi hangulatok: olykor szürke és szomorú, máskor vibráló, vidám, vagy épp nyomasztó, lehangoló. Sokszínű, drámai. Jó lenne meginterjúvolni őt magát arról, hogy mit üzen az olvasóknak, de sajnos (még) nem találták fel az időgépet. Ezt az űrt kitöltendő olvassunk részleteket jól eltalált novelláiból:

„Odaálltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, a langyos kis étteremben reggeliztem. A villanyok, melyeken színes sapkák voltak, fényt szórtak patyolat terítőmre. A  falon egy családi ingaóra járt. Vajat, mézet tettek elém. Lágy tojást is ettem, pedig azt különben utálom. Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, megmagyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.”

„Az igazi boldogsághoz nem is kell sok: csak egy jó rögeszme kell hozzá, meg egy jó motorcsónak.”

„Te, most megint eszembe jut egy történet. Mit nevetsz? Több históriám van, mint egy írónak. De nem tudok írni. Gondoltam, el kellene ezeket beszélnem valami írónak is. De az írók túlontúl cifrázzák történeteiket, ezzel pedig elrontják.”  

Szeverényi Orsolya