Nagyon vártam ezt a regényt. Akkora élményt jelentett számomra A fehér király, hogy Dragomán György neve mintegy védjegy lett számomra; rendkívül tehetséges írónak tartom. Sok helyen olvastam, hogy hatalmas siker ez a könyve is, elismerések, dicsérő kritikák sora övezi. Mégis be kell valljam, számomra csalódást jelentett új regénye. A Máglya már jól bevált helyszínt (megnevezetlenül Romániát) és főszereplőt (ezúttal is gyereket, igaz, most egy kislányt) választ, most azonban már a forradalmat követő időkben járunk. Nyilván saját élményanyagából merít a szerző, ami nem is lenne baj, ha tudna igazán újat mondani. Érzésem szerint nem tud.
Sodró nyelvezetével, kétségtelenül kiváló íráskészségével mintha becsapná az olvasót. Megrázó történetek bontakoznak ki előttünk, de mindegyiket valójában jól ismerjük. Bekerülünk a történelem sodrába, mely mindenkit (el)sodor, könnyek szökhetnének a szemünkbe, mégsem kapunk semmit, semmi olyat, amit már ne ismernénk, ne tudnánk. A témák: besúgók, a rendszerváltás utáni új urak, új oligarchák, a forradalmak mindig ártatlan áldozatokat is követelő természetrajza, no és a Nagymama elbeszélése nyomán előbukkanó zsidóüldözés még a II. világháború idejéből. Kimódolt, ahogy az öregasszony apró részletekben – mindig dőlt betűkkel szedve – meséli el, hogy bújtatta annak idején Bertukát, zsidó barátnőjét – végül is hiába.
Tragédia tragédia hátán. A főszereplő, Emma elveszti egy balesetben a szüleit, árvaként intézetbe kerül, majd a nagyanyja magához veszi. A Nagymama elveszti férjét, Nagyapát többszörösen is, hiszen a férfi megveti őt spion múltja miatt. Újabb közhely (mert bizony sok van a könyvben) az asszony mentegetőzése: ő sosem írt olyan jelentést, amit ne tudtak volna már amúgy is, sosem írt senkiről dehonesztálót. Nagymama tehát hős és áruló is egyben. Ez még talán hihető is lenne, bár túl szélsőséges. Ki merem mondani, ez a regény bombasztikus és hatásvadász. Van egy misztikus síkja is: Nagymama félig-meddig varázsló, illetve boszorkány. Ezt még megfejeli a szerző a fészer előtt álló agyagemberrel, aki maga lehetne kimondatlanul a zsidó folklór Gólem-figurája. Van titkos és tiltott „hetedik szoba” is a regényben, a fészer, melyet persze a kislány kinyit.
És persze szerelem is. Ki gondolná, hol ismerkedett meg egymással Nagymama és Nagypapa? Ki nem találnák! A bolondokházában.
Aztán ott van Miklós, a tehetséges zsidó fiú, aki egy támadás következtében elbutul. Micsoda tragédia! És Péter, Emma fiúja. Van itt minden. És éppen ez a baj. Összehányva a XX. század minden tragédiája, az egyes emberi sorsok lehetséges drámái.
Krisztináról, Emma ellenszenves osztálytársnőjéről is kiderül, hogy szörnyű tragédiát őriz: a forradalom és egy tömegbe lövés során elveszíti ikertestvérét, Rékát. Emberek, bizony, nézzük árnyaltan a többi embert, ne ítélkezzünk rögtön! Ez ugyan mély igazság, de ebben a formában lapos.
Emma apja üldözött képzőművész volt. S láss csodát, a kislány is tehetségesen rajzol. No meg tájfutó, kiváló tájfutó. A könyv egyik legjobb jelenete, amikor a rajztanár aktot rajzoltatna a tanítványaival, mire beront a könyvtáros nő, és botrányt rendez. Na, ezt jól eltalálta, Dragomán tényleg tud valamit a féltékenység természetrajzáról, ami már A fehér királyból is kiderült.
Mi a helyzet Nagymama és unokája, Emma kapcsolatával? Nos, nem tudom. Olyan hidegek egymással, mintha nem szeretnék egymást. Vagy mégis? Kapcsolatukat nem tudja jól árnyalni a szerző. Nagymamának szinte gonosz dolgai vannak (például amikor egész nap kora hajnaltól estig keményen dolgoztatja a kislányt, majd ágyba küldi étlen-szomjan), a lány is lázadni próbál ellene, mégis, amikor Nagymama mintegy elengedi az unokáját, ő maradni akar. Ez elfogadható is lehetne, de nem érzem elég hitelesnek.
Ahogy azt sem, hogy a kis bakfis a könyv végén „elmagyarázza” Péternek a történelem tragikus ellenmondásait. Ennyire érett és okos lenne? Öregkorunkban is csak kevesen vagyunk ennyire érettek és okosak.
Valamit még a könyv tipográfiájáról és tördeléséről. Negyvenkét fejezetből áll a regény, de a fejezetek is részekre vannak bontva, és ezeket egy kis hangya rajza, szimbóluma választja el egymástól csillag, pötty és egyéb szokásos jelek helyett. Ezeket a fekete hangyákat többször próbáltam lesöpörni a könyvről, persze hiába, hiszen nem igazi rovarok. Miért esett erre a választás? Nos, van a regényben hangyákról szóló epizód is: a Nagymama meglehetősen brutálisan kiirtja a kertben levő hangyaboly lakóit, a kislány tiltakozása ellenére is, aki titokban jó párat megment közülük. Ezek volnának a megmenekült rovarok? Vagy éppen mementók az elpusztultakért?
A kiirtott hangyákat sajnálom, de az igazi katarzis elmaradt.
Gimes Katalin
