A bölcsész gőgje, avagy javaslat egy új műfaji meghatározásra
Ezúttal a könyvkritikámat egy vallomással kezdem: nem szoktam lektűröket, bestsellereket olvasni, csak a legritkább esetben. Be lettem oltva ezek ellen a bölcsészkaron, az esztétika- és irodalomelméleti meg -tudományi órákon, de főleg azért nem, mert annyi maradandó élményt nyújtott, és nyújt ma is az „igazinak” vagy értékesnek, ne adj’ isten „magasnak” nevezett irodalom. A filmeknél ismert elnevezés a művészfilm fogalma, sőt art mozi-hálózat is az „ínyencek” rendelkezésére áll, tudván, hogy van igény erre is, ha nem is a plázák hatalmas mozitermeit betöltő, kólát iszogató és pop-cornt rágicsáló közönségnyi, a könyvek esetében azonban eme „igazi” irodalomra nincs jó szavunk.
Néha azonban egy-egy baráti tanácsra no és laza kikapcsolódásként arra „vetemedek”, hogy könnyebb (bár gyakran súlyra igencsak nehéz) könyveket is kézbe vegyek. És bizony a bestsellerszerzők közül egyik nagy kedvencem lett Stephen King. Továbbra is távol tartom azonban magamtól az érzelmes, főleg nőknek szánt szerelmes regényeket, a manapság nagy népszerűségnek örvendő vámpírtörténeteket, a gasztroregényeket, az erotikus könyveket és a horrort.
De King is horrorszerzőnek lett elkönyvelve. Akkor hogy is van ez?
Stephen King – ahogy enyhe lenézéssel mondani szokták: a maga műfajában – kiváló szerző. És itt jön a szerény javaslatom, ami a kritikákat illeti, és ami Amerikában már régóta bevett szokás: szülessenek könyvkritikák a lektűrökről is. Hozzunk létre, és ezáltal ismerjünk el egy új műfajt: a jó bestsellert. A „magas” irodalom és az elolvasás után eldobható, bölcsészgőggel szemétnek tartott könyvek mellett harmadikként az eredeti ötlettel, jó stílussal, kidolgozott karakterekkel megírt, többnyire dicsérő kritikára igenis érdemes lektűrt.
Ha nem is mindegyik könyvével, Stephen Kinget besorolhatnánk ebbe a harmadik csoportba. Azzal is vitatkoznék, hogy ő horrorszerző lenne, bár legtöbb könyvében vannak ilyen elemek. King a történet-kitalálás és -írás nagymestere. És ami a fő: hatalmas élet- és emberismerettel rendelkezik, és karaktereit igenis irodalmi mélységekkel, árnyalatokkal, finom lélektani leírásokkal képes ábrázolni. Sokat tud rólunk, emberekről, mondhatni csaknem mindent. És mindenféle emberről: gyerektől az öregig, írótól a földművesig.
Többször elkalandozott már, a lektűrön belül maradva ugyan, más műfajok felé is. Sci-fitől a fantasyn át az ifjúsági könyvig sok minden kikerült a keze alól. Ezúttal – bár ezt sem először – krimit írt, csaknem klasszikus bűnügyi történetet, persze letehetetlenül izgalmasat. Brady Hartfield, azaz Mr. Mercedes egy elvetemült, pszichopata sorozatgyilkos, akinek próbálnak nyomára bukkanni. Egyrészt azért, hogy szörnyű tettéért – egy Mercedesszel tömegbe gázolt, sokak halálát okozva – megbűnhődjön, másrészt, hogy ne kövessen el hasonlót. Mert bizony tervezi.
Három, egyáltalán nem szokványos ember próbálkozik ezzel az emberpróbáló feladattal: Bill Hodges a nyugdíjas és valóban idős, túlsúlyos zsaru, aki ugyan a sémákkal ellentétben nem alkoholista, de feladatok híján meglehetősen depressziós, és ostoba tévéműsorokkal tölti ki túl sok szabadidejét, aztán ifjú (még kiskorú) fekete barátja, Jerome, aki annyi más kortársához hasonlóan számítógépes guru, és az igazán meglepetést okozó, negyvenes pszichiátriai beteg, illetve betegségben tartott/elkönyvelt/kényszerített vénlány: Holly. Eredeti figura mindhárom.
Ráadásul – ugyancsak nem szokványos módon, nem szokványos szereplőkkel – egy nagy szerelmi fellángolás tanúi is lehetünk. Stephen King ismeri a szerelem lélektanát (is), és azt is tudja, hogy az nem csak a tízen- és huszonévesek kiváltsága. (Lásd még: Nem jön szememre álom)
A könyvet Bihari György fordította – kiválóan.
Krimi esetén a történet végét nem illik elmondani, így én is lakatot teszek a számra. Tessék elolvasni, melegen ajánlom.
Én már alig várom a folytatást, az Aki kapja, marja már a boltokban van.
Gimes Katalin
