Egy jó disztópikus kép kellékei: egy diktatórikus, új rendszer, annak minden elemével együtt; remekbeszabott karakterek a rendszer oldalán; továbbá egy renszerellenes lázadó rendszerellenes elvekkel és ami minderre felteszi a koronát, azok a finom kis utalások a saját jelenünkre.
És ha már disztópia, akkor Aldous Huxley, és a Szép új világ című regénye.
Az alapsztorit mintha a Mátrixból szalajtották volna: a mi szép új világunkban ugyanis már nem természetes úton szaparodik az emberi faj, hanem laboratórimukban, lombikokban és kémcsövekben kitenyésztett emberek népesítik be a földet – a hasonlóság viszont ennyiben ki is merül, tekintve, hogy ezúttal mindehhez semmi köze a mesterséges intelligenciáknak – mindezt szintén lombikokban és kémcsövekben kitenyésztett emberek teszik, örök körforgás gyanánt. Hátborzongató? Pedig még csak most jön a java...
A jövő emberét megfosztották mindentől ami azzá teszi, ami: a kondícionálás nevű eljárásnak hála úgy formálhatóak, ahogy kedvük tartja: ha kell, értelmes egyedeket gyártanak - magas hivatali beosztásokba - vagy akár nagy teherbírású, kevésbé értelmes egyedeket, akiknek így nem áll módjukban megkérdőjelezni alacsony szerepüket a nagy gépezet részeként. A rendszer egyetlen legitim elve ugyanis nem más, mint hogy mindenki a nagy egész része, A Társadalomé! Élete egyetlen célja és értelme, hogy szolgálja, mégpedig a számára már a lombikokban kijelölt, meghatározott és velejéig belékódolt formában. És mégis hogyan működik az új rendszer? Hogy lehetséges, hogy mindez fenntartható? Az emberek figyelmét le kell kötni, életük minden pillanatát szabályok által kell keretezni, hogy még véletlenül se jusson eszükbe megkérdőjelezni a renszer hibás működését. Mindent el kell venni, amely valódit nyújthat - a művészetet elnyelte az új funkcionalitás elve: minden és mindenki a társadalmi egységért él, mozog, lélegzik és dolgozik. A szabad akarat a múlté, Hölgyeim és Uraim, a vágyaidat már nem te szabod, de belédsulykolják, és addig duruzsolnak a füledbe amíg magad is elhiszed: mindvégig ezt akartad. Ismerős valahonnan?
Egy jó disztópikus regény attól lesz igazán élvezhető és elgondolkodtató, ha nyújt némi párhuzamvonási lehetőséget a mai jelenünkkel, de persze egy kicsit elnagyoltan, amolyan karikaturisztikusan. Huxley regényében mindez adott, így bátran ajánlom mindenkinek aki szeretne egy picit elmélyedni egy igazán szürreális, „szép” új világban.
Tóth Kata
