„Az imagináció fogalma az imago latin szóból ered jelentése: kép, hasonmás, látszat. Mentális szimuláció, az a folyamat, amikor az agyunkban a képzeletünkkel képeket, érzéseket formálunk az érzékszerveink (látás, hallás) pillanatnyi igénybevétele nélkül.” (forrás: www.budapest.com). Az imagináció tehát lényegében a belső képalkotási rendszerünket jelenti, amelynek segítségével az ember a külvilágból érkező ingereket feldolgozza és integrálja, ennélfogva a psziché egészsége érdekében gyakorlatilag létfontosságú folyamatról van szó. Ez természetesen minden ember sajátja – tudatosan vagy ösztönösen, de mind ezt csináljuk a nap 24 órájában, nappal a „képzelgés” éjjel pedig az álmok formájában. Az viszont nem mindegy, hogy mennyire vagyunk fogékonyak erre a folyamatra, és hogy milyen mértékben tudjuk saját lelki fejlődésünk céljára felhasználni. Mindez a fogékonyság pedig már kisgyermekkorban kialakul –  a mese hallgatás útján.

Meseolvasás közben a gyermeki agy megteremti saját belső képét, úgy fordítja le a történetet saját nyelvezete és, ahogy az számára a legelőnyösebb: felgyűlt feszültségeket, negatív érzéseket, a félelmet vagy akár a bűntudatot tudja ily módon feloldani.

A mesék jellemző karaktere például a negatív szereplő – a hétfejű sárkány, a gonosz mostoha és még sorolhatnám. A negatív karakter megjelenésével a gyermek valójában esélyt kap arra, hogy a kialakult félelmeit ily módon megszemélyesítse – azt pedig tudjuk, hogy sokkal könnyebb megbírkózni egy bármilyen negatív érzelemmel úgy, hogy már alakot öltött a fejünkben, vagyis meg tudjuk nevezni a problémát. A mesék pedig ilyen és ehhez hasonló szimbólumokkal hatnak, a psziché számára egy sokkal befogadhatóbb nyelvezetre fordítva le a külvilágból érkező ingereket.

A meseolvasás tehát így válik a gyermek egyik védvonalává és segítőtársává,  a meséken felnőtt ember pedig így lesz majd fogékonyabb ennek a folyamatnak már egy magasabb, tudatosabb szinten való alkalmazására – nem mellesleg, elsősorban a könyvolvasás segítségével.

Tóth Kata

A kép forrása