Emlékszem, az Üvöltő szelek nagy hatással volt rám. Anyám felszólított, hogy menjek locsolni a kertet, de én tiltakoztam, hiszen csak pár oldal volt hátra. Addig tartott a huza-vona, míg végül kitépte a kezemből, mire én felháborodva visszaszereztem, s kirohantam a házból, csak hogy végre megtudjam a végét. Ennyire hatásos könyv ez az Üvöltő szelek, bizony. Hogy miért?
Maga a mű egy vegyes érzelmekkel teli szerelmi kapcsolatról szól legfőképp, fűszerezve a szokásossal: egy kis komor sötétség, lelki nyomor, emberi nemtörődömség, megkeseredettség, miegymás. Megfordult a fejemben: mi lenne, ha leírnám, hogy mi van az elején, hogyan folytatódik, és mi a vége? - de az nem lenne túl érdekes könyvajánló, ezért inkább megpróbálom leírni, miért is fogott meg, másnak miért lehet érdemes elolvasni.
Azok számára, akik szeretik a melankóliát, a rapszódikus érzelmeket, az önpusztítást, a sötét önbeteljesítő jóslatokat, ez a világ vonzó lesz. Mint említettem, a regény fő vonulata Catherine és Heathcliff szerelme, amely egy önző, manipulatív, keserű, kétségbeesett… mégis igazi, erős, rendkívül intenzív szerelem. Ez a szerelem nem kedves, gyengédségüket nem tudják egymás iránt kifejezésre juttatni. Mint minden valódi, nagy szenvedély, ez is épp annyira kell a két résztvevőnek, mint egy epebaj, vagy egy hajókatasztrófa (nem tudom, miért ez a kettő).
Épp ez az, ami miatt olyan lehetetlen letenni ezt a könyvet: érezzük, hogy ez a kettő itt aztán borzasztóan szenved, amiért nem tudja szeretni a másikat. A világért sem adnák fel önmagukat ezért a szerelemért, felháborítóan büszkék, én már majdnem rákiáltottam a szereplőkre olvasás közben „MENJ MÁR ODA ÉS MONDD MEG NEKI, HOGY SZERETED! HA NEM LENNÉL FIKTÍV, ÉN ISTENEMRE MONDOM FELPOFOZNÁLAK!”
Nemcsak a két főszereplő idegesítően makacs, szélsőséges, szenvedélyes, széttépő vonzalma kötheti le figyelmünket olvasás közben, a többi karakter teszi ezt igazán élvezhetően nyomasztó közeggé. Az olvasó saját önpusztító hajlamainak engedve csak nem hagyja abba a könyvet, csak várja, nyughatatlanul, mozgó gyomorral, na legyen már valami, valami feloldás, kérem, Miss Bronte, hiszen ez az Ön egyetlen (kiadott) regénye! Ne legyen ilyen kegyetlen! És a végén a feloldás is megtörténik, hadd örüljünk.
„„Arra is figyelmeztetnem kell magam, hogy lélegzetet vegyek – szinte kényszerítem a szívem, hogy dobogjon! Mintha egy merev rugót kéne visszanyomnom: erőltetnem kell a legapróbb cselekvést is, amire nem egy bizonyos gondolat késztet, és erőltetnem kell, hogy tudomást vegyek bármiről – legyen az élő vagy halott -, ha nincs köze ahhoz az egyetlen, mindent átfogó eszméhez.”
Szeverényi Orsolya
A kép forrása
