A könyv eredetileg igaz történetként lett kikiáltva, amely állításról később kiderült, hogy nem egészen fedi a valóságot. Ezen ugyan méltatlankodhatunk (ahogy sokan meg is tették), a mű értékéből, mondanivalójából ez azonban – legalábbis számomra – semmit nem tudott elvenni.

A könyv alapvetően több különböző kérdést is feszeget,  a környezettudatos életfelfogástól kezdve az intuíciók megélésén át egészen az elfogadás fontosságáig. Mindezt egy ősi, ausztrál nép szemén keresztül - tradícióik, természet közeli életmódjuk és egymáshoz, valamint az egész emberiséghez fűződő viszonyaikon át bemutatva.

Ami viszont még ennél is fontosabb: Marlo Morgan elbeszélése nem csupán jelenünkről alkot képet, de előrevetít egy olyan jövőt amelyben nem biztos, hogy élni szeretnénk, pláne nem ráhagyni az utódainkra.  

Egyszerre foglalkozik az emberrel, mint szuverén egyénnel, és az emberrel, mint a közösség tagjával.

Az emberi együttélés alapvető szabályaként az elfogadást – mások elfogadását – jelöli meg, de hangsúlyozza: mások elfogadása mindig a saját elfogadásunkkal kezdődik.

Az embereket összekötő szálak, a kollektív tudattalan, az összetartozás érzése – az Igazak népe szerint mindez mára már kiveszett a modern világunkból, olyannyira elszakadtunk saját belső valónktól, gátakat és falakat építettünk, új, koholt Isteneket teremtettünk, és képtelenek vagyunk tovább látni a számunkra szükségesnél.

A gyökerekhez, a belső maghoz való visszatérést, az ösztönök újbóli félélesztésének gondolata nem itt és nem így fogalmazódik meg először, de Marlo Morgannak hála, renegeteg emberhez juthatott el az üzenet – kit érdekel hát, hogy a történet végül is valós, vagy fiktív – egy ügyes marketingfogás, vagy szívből jövő tanítás – a lényeg úgyis a hatás marad: elgondolkodunk-e azon, hogy az amit eddig felépítettünk magunknak, valóban boldoggá, teljesebb emberekké tesz-e minket, vagy csupán üres pótcselekvések?

Tóth Kata