Jerome David Salinger a huszadik század egyik legtitokzatosabb írója, és, ami még fontosabb, a világ egyik legjobbja is. A Kilenc történet című kötetének novelláiban többi írásához hasonló érzékenységgel rajzolja meg szereplőit, könnyed mozdulatokkal, egyszerre élvezetes és elgondolkodtató párbeszédekkel jellemezve. A könyv első novellája, az Ilyenkor harap a banánhal annak a Seymour Glassnak meséli el élete egyik legfontosabb epizódját, akit a Salinger-olvasók ismerhetnek már a Franny és Zooey vagy a Magasabbra a tetőt, ácsok! című művekből.
A Glass család átjárkál az író könyvei között, hálózatot alkotva, hol mellék-, hol főszereplőként feltűnve. Igazán nagy meglepetést a novella vége azoknak okoz, akik nem ismerik Seymour történetét, akik viszont tudják, mi fog történni, azok nem tudják, hogyan, a lassan építkező és hirtelen lezáruló szöveg tehát mindenkit magával ragad. És ilyen Salinger összes novellája: magával ragadó, közvetlen, sajátosan furcsa, szerethető és nagyon mély. Mélységet értve azalatt, hogy a novellákban a szereplők személyisége és egymás közti kapcsolatrendszere a kimondott szavakból, a pontosan leírt elhelyezkedésekből, pillantásokból, mozdulatokból áll össze az olvasóban. Salinger nem erőltet semmit, tulajdonképpen nem beszél, hanem éreztet, mutat. Együtt sétál az olvasóval, beles a nappalikba, gyerekcsapattól zsúfolt buszokba, kávézókba, hitvesi ágyakba, leülteti az olvasót és pontosan bemutat mindent, kívül-belül, megmutatja, milyen az ember. Zaklatott, bizonytalan, játékos, fogékony, naiv. Hazug és őszinte, átlagos és átlagon fölüli, koravén vagy vak. Titokzatos. Különös egymásra találásoknak, egymásra hangolódásoknak és a másikat nem ismerő egymás mellett éléseknek is tanúi lehetünk. Salinger kiemelt szereplői a gyerekek, akik egyfelől a szabadságot, a fantáziát, az igazi életet, másfelől az igazi intelligenciáját képviselik.
A kilenc történet egytől egyig arról beszél a sorok között, hogy: „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb.”
Seres Lili Hanna
