George Bernard Shaw 1912-ben írta meg öt felvonásos drámáját, a Pygmaliont. A dráma Ovidius Pygmalion történetre épül, ami az Átváltozások tizedik könyvében található. Ovidius történetében Pygmalion megelégelte a nők bűnös életvitelét, így házasság helyett egy szobrot készített magának, amibe rövidesen szerelmes lett. A szobrot végül Vénusz életre keltette.
Shaw és Ovidius történetének közös pontja a „mester”, a formáló, az alkotó. Pygmalion addig formázta a szobrát, amíg tökéletes nem lett.
G. B. Shaw drámájának főszereplője Eliza Doolittle, a közönséges virágáruslány és Higgins, az ő mestere. Higgins professzor tudománya és szenvedélye a fonetika, így mikor meghallja Eliza kiejtését rögtön elülteti a bogarat a fülében: „Látja, hallja ezt a nőszemélyt a hajmeresztő dialektusával? Élete végéig ki nem vakarodna az utca mocskából. Nos, uram, én ebből a lányból három hónap alatt olyan hercegnőt faragok a módszeremmel, hogy megállja a helyét bármelyik nagykövet estélyén... sőt olyat, hogy felvennék akár szobalánynak vagy boltoskisasszonynak - mert ahhoz kell ám csak jó kiejtés!”. Mikor Eliza felkeresi a professzort, hogy órákat vegyen tőle Pickering, Higgins barátja fogadást köt a professzorral. Minden költséget ő áll és fogad, hogy Higgins nem tudja megtanítani Elizát a szép kiejtésre. Hat hónap elteltével Eliza mégis lenyűgöz mindenkit kiejtésével, modorával és kinézetével a nagykövetségen. A dráma prózai blokkal ér véget, ahol Shaw pontos, átgondolt magyarázatokkal lezárja az elvarratlan szálakat. Eliza a Higginsné szalonjában megismert társaság egy tagjához, Freddyhez megy feleségül. Pickering ezredes támogatásával a házaspár virágboltot nyit, ami szépen lassan beindul. Természetesen Eliza és Higgins barátsága megmarad.
George Bernard Shaw drámája után neveztek egy jelenséget Pygmalion-hatásnak. Az effektus lényege Goethe szavaival a következő: „Ha valakivel úgy bánsz, amilyen, akkor olyan is marad, de ha úgy bánsz vele, amilyennek lennie kellene, akkor olyanná válik". Ez a módszer a tanítás területén használatos, de az élet bármely területén alkalmazható. Az örökérvényű Pygmalion-effektusnak köszönhetően G. B. Shaw drámája is felejthetetlenné vált.
Az, hogy a dráma még ma is a köztudatban él nem csak a Pygmalion-hatásnak köszönhető, hanem Audrey Hepburnnek is, aki páratlanul alakította Eliza Doolittle-t a My fair lady-ben. A filmet ötvenkét évvel a dráma megjelenése után forgatták. Alan Jay Lerner szinte szóról szóra átvette a dráma szövegét, azonban ő korántsem volt olyan reális, mint Shaw, ami a történet végét illeti. Eliza visszatért Pygmalionjához, Higgins professzorhoz.
Sokan gondolják, hogy a Shaw-féle Pygmalion történet mindennapos, hiszen a dráma utolsó felvonásában is ez áll: „Nos, Eliza Doolittle esete, bár a valószínűtlennek tetsző átváltozás miatt regényesnek tartják, valójában mindennapi história.” A való életben azonban ez mégsem állja meg a helyét, ugyanis a nyelvtudomány kimutatta, hogy a pubertáskor végére az ember artikulációs bázisának kialakulása lezárul. Ilyenkor egy idegen nyelvet is csak akcentussal lehet már megtanulni. Ha Higginsnek mégis sikerült, akkor valóban ő a legnagyobb élő pedagógus a föld kerekén.
Bolla Eszter
