Azért tetszett, mert egy öregedő íróról szól, és ez egy igen érdekes téma. Utána néztem, más mit írt róla: "Déry Tibor pazar poétikai varázslattal teszi derűssé, kedves olvasmánnyá a regényt."

Én ezzel nem értek egyet. A pazar poétikai varázslattal még igen, bár ezt nem feltétlenül poétikainak kéne írni, nekem ez prózai volt. Na de a „derűs, kedves” jelzőkkel egyáltalán nem tudok egyetérteni. Szerintem ez a könyv nem derűs, nem kedves, a főszereplő folyamatosan megfigyeli magát, ahogy öregszik, és keserű szórakozást lel abban, hogy ezt a lehető legkíméletlenebbül tegye, felvállalva önmaga előtt személyiségének minden rútságát.

Ezt a jegyzetet saját magának írja, valószínűleg azért, hogy legyen egy írása, amiben tényleg őszinte. A szerző, Déry feltételezésem szerint azért is írta meg ezt a művét, hogy kifejezze: egy sikeres író élete nem olyan, mint amilyennek külső szemlélő részére tűnhet. Már nem tudom, hol hallottam azt a gondolatot, hogy írónak azért jó lenni, mert az ember nyugodtan utálhat másokat, őt mégis szeretni fogják.

Ebben az írásban is megmutatkozik ez a gondolat: a főszereplő bevallja, hogy valójában mindig csak magával foglalkozott, egész életében. Talán egy írónak az a dolga, hogy szétszedje magát, és magán keresztül szembesítsen másokat saját árnyék-énjükkel, mellyel nem mernek maguktól szembenézni. Főszereplőnk arrogáns, önző, hiú, megkeseredett, irigy, cinikus, nem táplál gyengéd érzelmeket szerettei iránt (egyet kivéve)… de ami miatt felszabadító olvasni: tud erről.

Annak ajánlom ezt a könyvet, aki értékeli az őszinteséget, érdekli egy íróember lelkivilága, az öregedés folyamata, szereti a jól megfogalmazott sorokat, az értelmes szavakat. Azoknak is, akik szeretik híres írók kevésbé híres műveit olvasni. Ha más nem: egynek mindenképp jó lesz.

„Nem szándékozom a művészet értelméről elmélkedni, erdőre fát vinni. A sok locsogást, melytől már alig hallani amannak susogását, még egy fejezettel megtoldani. Ott tartunk, sajnos olykor már magam is, hogy – folytatva és kiegészítve a fenti képet – a fától már nem látjuk az erdőt, azaz eszünktől értelmünket. Hogy mivégre állíttattunk a földre: talán, hogy jól érezzük magunkat? Stb. stb. mondja ilyenkor Stendhal, amikor megunja saját gondolatait. De mindez nem érdemelne többet egy homéri kacajnál, ha nem nyüzsögne körülöttünk annyi nemes lélek, aki meg akarná vigasztalni a buta tömeget, vigasztalni, ha törik, ha szakad. Amiért az ember élősdiek munkáját végzi a földön: elpusztítja, hogy végül maga is elpusztulhasson.”

                                                                                                              Szeverényi Orsolya