A könyv már önmagában ellentmondásosan kezdődik: „Ha el akarnád olvasni ezt a könyvet, ne fáradj. Néhány oldal után úgyis elmegy tőle a kedved. Hagyd a francba. Menekülj. Tűnj el, amíg szépen vagy. Kíméld meg magad.” – így az író. Mi mást is tehetnénk ezek után, mint hogy beletemetkezünk Victor Mancini sokszor abszurd, ellentmondásos, valószerűtlenségében olyan velejéig valószerű világába, ahol semmi sem az, aminek látszik, a valóság csak átmeneti tudatállapot, és ahol az ember benyeli az illúziót, csak elég erősen kell hinni. A társadalom perifériájára szorult ember, az önként vállalt alacsonyabbrendűség, és ami mögötte van: tömény társadalom kritika, abszurd humorral fűszerezve: a nevetésed először mindig zsigeri, és csak aztán fut át az arcodon a szomorkás „ez-milyen-igaz” mosoly. Fáj, ugye?

És ha már a karaktereknél tartunk: Palahniuk virtuóz módon játszik velük, az utolsó szálig.

A mellékszereplők Victorral való viszonya főszereplőnk egy-egy változtatásra szoruló más-más aspektusait jelöli:

• Danny, a maga őszinte együgyűségével küzd saját függőségével, „bűnözés” helyett köveket kezd gyűjteni, méghozzá Victor házában, ékes bizonyítékául szolgálva annak, hogy a változás nem lehetetlen, csupán döntés kérdése

• Ida Mancini, Victor édesanyja, a haldokló beteg, aki napról napra fogy, sorvad, és akinek senkije sem maradt a fián kívül. Anyjához fűződő viszonya talán mind közül a legösszetettebb. Gyermekkori traumáiért cserébe most Victor kezében a korlátlan rendelkezés joga egy magatehetetlen ember sorsa felett: vajon miként él vele?

• A reménysugárként megjelenő doktornő,  Paige Marshall alakja, aki végül is felébreszti Victorban a jobbá válás igényét, kiemelkedve a többi nő szürkéjéből, akikkel valaha dolga volt szexfüggőként

És végül: a megváltás lehetősége, képes lesz-e Victor Mancini, (vagy akár mi magunk) jobb emberré válni, és valóban igaz-e az, hogy ez is – mint oly sok minden – azokkal a bizonyos apró lépésekkel kezdődik:  „ Mi van, ha Jézusnak fel kellett nőnie a feladathoz – beszélek tovább a süket fülekhez –, és hibát hibára halmozott, mire sikerült végrehajtania az első rendes csodát?” Vajon igaz-e, hogy mielőtt valamiben igazán hinni kezdesz, azt előtte úgy igazán, tiszta szívedből tagadnod kellett? Hogy igazán nagyot építeni csak a totális semmiből tudsz és hogy előbb rombolnod kell, ahhoz hogy aztán alkothass. Hagyjuk, hogy a világ szabja meg kik vagyunk, vagy akár eldönthetjük mi magunk is?

Ha válaszokat vársz, ne itt keresd, itt csak a kérdések vannak . De azokból is a legjobbak, azt garantálom! Ha tömény valóságra éheztél, itt megkapod: csak vigyázz, cigányútra ne menjen!

                                                                                                                              Tóth Kata