Hogy miért kezdtem el írni? Író legyen a talpán, aki pontos definíciót tud adni erre. Ez ugyanolyan, mint amikor megkérdezik, miről szól a könyved… „majd a könyv elmeséli…” Körülbelül tíz éves voltam, amikor megírtam első novellámat. Éppen akkor láttam a Poszeidon katasztrófa című filmet. Annyira megfogtak a szereplők, a helyzethez való kapcsolatuk, hogy rögtön meg is írtam a saját vonatkatasztrófa-sztorimat.
Gyönyörködtetett az írás. Egy olyan tevékenységet találtam, amelyben otthonosan éreztem magam, amit nem tudtam megunni, amiben úgy alakíthattam a világot, ahogyan akartam. Írtam az osztálytársakról, a tanárokról, a környezetemben élőkről – már akkor is nagyon sokat a félelemről, halálról –, és tudtam, hogy író akarok lenni.
Hazudnék, ha azt mondanám, csupa jó szándék vezérel az írásban. Aki teljes szenvedéllyel ír, annak nincs választási lehetősége, nem korlátozhatja le a gondolatait, nem lehet prűd és elutasító. Írásaimat ugyanúgy betölti a harag, mint minden más érzelem. Az írónak mindenre érdeklődve kell tekintenie, hiszen a világon mindennek megvan az értelme. Számomra így válik az írás eséllyé.
Manapság témáimat elsősorban a dráma, az intelligencia, a tudomány és a horror egyvelege határozza meg. Az emberek környezethez való viszonya, viselkedésük, az elme zavarodottsága és a téboly ábrázolása nélkül nincs Novák Andor történet. Az örök küzdelem, létünk és energiáink elherdálásának felismerése, valamint a végletekig kiélezett naturalizmus mellett a katartikus megnyugvás érdekel.
Azért írok, hogy elgondolkoztassak és elrettentsek – és azért, mert roppantul szórakoztat. Ha ez nem így lenne, soha egy sort se vetnék papírra! Utálom a felszínt. Az a célom, hogy aki olvassa a könyveim, az egy kicsit másképp szemlélje a világot, mint előtte – talán éppen a rettegés által…”