Nádas Péter: Játéktér

Jó antikvár állapotban.

Elõlem nem zárták el a halált, a véget, a pusztulást, s ezért pontosan fordítva kezdtem el élni az életem. A másik ember testével való szerelmes egyesülés úgy érintett, miként másokat a legkedvesebb lény váratlan elveszítése. Nem életre keltett, hanem életre pusztított. Egy új nyelven kellett volna megtanulnom beszélni, de a halál volt az anyanyelvem - írja többek között annak az évtizednek a történetétõl, amely az Emlékiratok Könyvének megírását megelõzte. Valóban: egyetlen esszéje sem szakad el a haláltól, a halálfélelemtõl. Szól esszéiben a szenvedés, a szeretet, a boldogság összeforrottságáról. Hogy e három fogalomban nincs alárendeltség, hogy a boldogság nem a szenvedés hiánya, hanem a szeretet beteljesedése. S keresi az öröm helyét is.

Azokat az érzéseket-élményeket kerítik be Nádas Péter esszéi, amelyek élni, amelyek írni küldik vagy egyszerûen engedik. Olykor megállítják, olykor mintha vezetnék a tollát. Ezeknek az érzéseknek centrumában pedig egy hiány áll, amelytõl szenved, amelyet érez, és amelyet egyre mohóbb és kínzóbb követeléssel ismerni és tudni akar. Megfogalmazhatjuk úgy is, ahogy József Attila megírta: amellyel farkasszemet néz. Nagy koncentrációval írt esszék a Játéktér írásai. Sokfelõl: tapasztalatokból, mûvészi élettapasztalatokból, fogalmakból s az érzelmek megsûrûsödött anyagából indítja gondolatsorait. Mindig helyet hagy a képzeletnek - ez játékosságának titka. Soha nem kiszámítható: hova tart.
Minden következtetése egyszerre logikus és meglepõ. De: minden gondolatsora és következtetése eredeti és megszenvedett. Ha leszûkítve, lehetõleg egyetlen fogalommal akarnók minõsíteni Nádas Péter esszéit, talán azt kellene írnunk, hogy hihetetlenül érzékenyek. De aztán kijavítanók, és azt írnánk: következetesen kényszerítenek a gondolkodásra. S ezt is kijavítva, hogy mélységesen személyes is. De leginkább mégis csak annyit kellene írnunk, hogy szépek, megrendítõek.